Foldvari jegyzet
Persze, hogy nem "hagyományos" blog. A középső csíkban olvasható írások  kis változtatásokkal a Somogyország 11. oldalán jelentek meg 2007-2008-ban.

Startlap Origó Index Prím Hírstart Met.hu Kaposvárportál
Bloglink Saját lapok Kedvencek Letöltés Média Szahara Somogy

Az oldal még szerkesztés alatt van, néhány funkció nem működik. De töltöm és rakom az alkatrészeket, és hamarosan prímán ketyeg a szerkezet, mint a doxaóra.

Blogvadász
Reszkessetek, bloggerek!

Jegyzetek

Mifene

Szezon van, bloggerbőgés. Aki nem vonul rezervátumba, az kegyetlenül le lesz vadászva.
Selejt állatokkal, hullott agancsokkal, vedlett gereznákkal nem foglalkozm. Kritikán aluli blognak ezen az oldalon nincs helye.

blogvadasz

Kezdjük valami jóízűvel: Athina retró-tejbegríze a Nowhereland weblogon úgyszólván zseniális.Az egész webnaplót átható okos  és derűt sugárzó női depresszió arra indít, hogy 10-es skálámon 9-esre értékeljem  ezt a webboltos promó-lapot.

Kattints a képre!

Athina

Ponyvaregény, írta az Élet

 
Rejtő Jenőt megenné a sárga irigység, ha élne. Ehhez képest a Csodálatos Nalaya, a bennszülött király, aki képeslapárusítással egészíti ki szállodarészvényekből származó jövedelmét; nyeretlen kétéves. A Török Szultán és Piszkos Fred, aki mindig kavarja, leveheti a kalapját (mert különben lerepül!) – ez előtt a zseniális marhaság előtt, amit az Élet írt az elmúlt néhány évben. Strasnoff Ignác, aki eladta a Lánchidat, hajszál híján már nem a magyar szélhámosok királya. A trónkövetelő, aki majdnem letaszította a trónról, szintén szép magyar nevet visel: Zuschlag Jánosnak hívják. Ugye emlékeznek, ő az az emeszpé-funkcionárius, akiből ügy lett. A Zuschlag-ügy az, amiről az utóbbi hónapokban mindenki mindent tud, de senki nem tud eleget. Ennek a legújabb szála, amely szépen legombolyodik a Köztársaság téri sublót alól előgurult nagy vörös pamutgombolyagról: a szerelmi szál. Ha ez a Zuschlag kétszáz évvel előbb születik, lehet, hogy neves földrajzi felfedező lesz. Legalábbis a történet nagyban emlékeztet Afrika-utazónk, Magyar László egyik kalandjára, amelynek folyamán szegény földrajztudósunk majdnem feleségül vette a gonosz Kajája Kajángula király másfél mázsás leánykáját, de segített rajta az ellenséges szomszéd törzs királya, a jóságos Walagamba, hogy aztán ő adja hozzá a lányát. Viszont utóbbi királylány egészen formás volt, és szinte egy egész évig boldoggá tette a mindenre elszánt utazót.

Zuschlaggal pedig az történt, hogy valaki, aki Kubában szokott nyaralni, figyelmébe ajánlotta, hogy a Varadero tengerparti nyaralóit nevetséges összegekért meg lehet szerezni. Ez óriási buli, mondhatnám veri big biznisz, mert Castro halála után kétezer százalékos haszonnal adhatnak túl a koloniális stílusú palotákon. Nosza, Zuschlag repülőre ugrott, és körülnézett a kubai tengerparton. A biznisz nagyon big, a tenger nagyon meleg, a csajok gyönyörűek: indul a Varadéró-projekt! Egy pici probléma van csak az egésszel, ugyanis külföldiek semmilyen tulajdont nem szerezhetnek Kubában. Viszont van egy készséges követ, aki elintézi, hogy mégis. Mert ugye, a szocializmus ott is úgy működik, mint nálunk. Csak egy megbízható kubai kell, aki mondhatni itt is, ott is családtag. Zuschlag rövid gondolkodás után ezt is megoldotta úgy, hogy mindenkinek jó legyen, de leginkább neki: romantikus körülmények közt eljegyezte a kubai követ lányát. Micsoda lakodalom lesz ebből Havannában!... Sajnos, esküvő előtt az örömatyát – állítólag kémkedés és panamázás miatt – visszahívták. A szerelmi szál elszakadt, a házasság és az üzlet ugrott, Castro pedig még mindig él. Strassnoff Ignác maradt a szélhámosok királya, „baloldali” panamistáink lecsúsztak a havannai buliról, a visszahívott diplomata lánya otthon keresi a boldogságot.

Zuschlag meg a cellában gondolkodik azon, milyen jó lenne, ha egy tüzes fekete kubai asszony hozná neki a leveskét a beszélőre...

bóbitások

Muchacha, no seas boba - mondta Zuschlag, és a leányok beborultak. Kakaó, kókusz, tejcsoki szambázott a kubai éjszakában. Ay, Cubana!

Komment

madar_auto
Véres áldozat az Idő oltárán. A száguldó autó hűtőrácsába ragadt madár nem szimbolizál semmit. Ő csak elpusztult. Mi, földközelben cikázó madarak nem számítunk gyilkos masinákra. A sólyomra igen, meg a barnakányára. Azok elől lehet menekvés.

Ha már kaja, akkor sör is. Merthogy nyár van, szomjúság évadja, a vesénk is porzik. A Maszatos Söröző blogjában körülbelül ennyi a megjegyezni való:

Az Égi Tehén mítosza címen ismert egyiptomi szöveg szerint Ré főisten az Elephantos szigeti papok és a sör segítségével menti meg az emberiséget. A megmenekülésről az áradás évszak első hónapjának 20. napján emlékeztek meg, amely napot a "Részegség ünnepe" néven ismertek.

Ez a 10-es skálán 2,5 pontot ér.

Kattints a képre!

beer


De ha már a veseporzásnál tartunk, akkor a borital sem maradhat háttérben: ebben a műfajban pedig kétségkívül kimagasló teljesítményt nyújt dr. Nemtudomka és csapata a Borravaló című FN-blogban. Mindent tudnak, amit a borról tudni lehet, és ezt élvezetes stílusban osztják meg a nagy(?)közönséggel. Ha épp nem jut eszükbe semmi, hát a francia borsajtóból származó ledér borászleányok képeivel szereznek örömet látogatóiknak.
boraszlany
De a Borravalóból tudható például, hogy aki  szívesen áldozna rá százhuszonöt dollárt, elkápráztathatja borvendégeit az új kiadású, limitált szériában megjelenő Rolling Stones jégborral. Ennek egy hibája van: nem szólal meg. Pedig a hangos bor, az lenne az igazi Stones-feeling.

Ez a lap a 10-es skálán 10 pontot kapott tőlem.

Kattints a képre!

stonesbor
Ha a magyar ember egy kicsit iszik, rögtön politizálni kezd. Ha politikus-bloggert akarunk lőni, a legkézenfekvőbb célpont, a legkapitálisabb szarvakkal, maga a miniszterelnök. Ez a nagyra nőtt kamasz, deviáns, rokonszenves ripacs, aki mindennek való, csak politikusnak nem, folyamatosan elszólja magát a blogjában. Most éppen arra büszke, hogy a mercedes Magyarországra jön. - Maaaaarha! - mondaná Horn Gyula, ha még mondhatná.  Kíváncsi vagyok, mire lesz büszke, ha hazajön szabadságról?

GyF blogja 5-öst érdemel tőlem.
Ne kattints ide!
Gyurcsany

Fodormenta

 

 Hát megint… A Horn-kormány idején oktatási rendszerünk bánta Fodor Gábor miniszteri működését, és amikor kénytelen-kelletlen távozott, tanárkörökben általánossá vált, hogy örömteli „fodormenta” kiáltással üdvözölték egymást. Fodormenta… francba, ez a teljes szöveg némileg finomított interpretációja. És már megint. Igaz, hogy most pártdöntés alapján, igaz, hogy most a szakma nem kérdőjelezte meg a miniszter alkalmasságát, de hát… Egyrészt nincs szakma, másrészt nem igazán lehet annak a munkájában hibát találni, aki nem csinál semmit. Én személy szerint szeretem, ha valaki sok mindenhez ért. Ha a szomszédvárra, a diadalmasan egyedül kormányzó MSZP-re tekintünk, ott van Lamperth Mónika, aki a sokadik miniszteri szék után most a párthivatal vezetését gyakorolja olyan óriási rutinnal és hozzáértéssel, ahogy a többi eddigi teendőjét is végezte. De említhetnénk itt a jelenlegi igazságügyi minisztert (akinek a nevét már előző minisztersége idején is folyton elfelejtettem), aki volt már minden, csak tulipános láda nem; hogy a leguniverzálisabb fregoliemberről, a zseniális Bajnayról már ne is történjék említés. Egyszóval, én a magam részéről szeretem a polihisztorokat. Hogy valaki az oktatásügy után töretlen önbizalommal vállalja a környezeti ügyek irányítását, az lehet akár tiszteletre méltó is, ha beleássa magát a témába, és megfelelő invencióval, a nagy egészet áttekintve, a lényegi problémák megoldására koncentrálva lát neki a feladatnak.  Csak hát, ugye, Fodor esetében a környezetvédelem áttekintése némi kívánni valót hagy maga után. A szeméthegyek erdeinkben, az illegális erdőirtások, az ivóvízbázisok elszennyeződése, a folyóvidékek vízgazdálkodási problémáinak minősíthetelen kezelése, a globális felmelegedés által gerjesztett időjárási gondokra történő vállrándításos reagálás, mind a szőnyeg alá került. A miniszter úr központi témája a Rába habzása volt, és enny idő elteltével az a rakoncátalan folyó változatlanul habzik. Pedig údonsült miniszterként az SZDSZ pártelnök-aspiránsa olyan eredményes tárgyalásokat folytatott az osztrák partnerrel ebben az ügyben, hogy hetekig zengett róla dicshimnuszokat az államilag finanszírozott média. Csak az a hülye folyó, az nem vette tudomásul, hogy tárgyalások mennyire eredményesek voltak. Jártam Körmenden abban az időben, és a kastélyparknál akár habfürdőzni is lehetett volna, ha nem lett volna olyan koszos a víz. Persze, ha az osztrákok komolyan vettek volna bennünket, egészen egyszerűen megmérik a folyó menti bőrgyárak foszfátkibocsátását, aztán, ha másképp nem megy, leállítják a termelést, amíg a megfelelő szennyvíztisztító el nem készül. De nem vettek komolyan. És tulajdonképpen az egész SZDSZ-szel ez a baj. Hogy nem veszik komolyan a partnerek. Pedig ők mindent elkövetnek. Bár valószínűleg pukkadoztak a visszafojtott röhögéstől, amikor megetették az országgal a vizitdíjas egészségügyi reformot és a többi nagyszerűnél nagyszerűbb reformötletet.

Fodor valószínűleg nem kívánta ezt a megoldást. Alighanem Kóka sem. De ami egyszer kimondódott, azt nem lehet visszaszívni. Illetve hát vissza lehet, de csak akkor, ha nem törődik az ember már azzal se, hogy a saját pártjában komolyan veszik-e. Ahogy a miniszterelnök teszi. De hát ő más. Neki ott van a vállalatbirodalom, ahová visszavonulhat, és egyébként is, a helyén kell maradnia, amíg az elvtársak szét nem osztják egymás között a bejövő EU-pénzeket. Ez persze nem publikus, ezt határozottan letagadja mindenki, külön tagadóembereket foglalkoztatnak erre a célra. De térjünk csak vissza az alaptételhez, a fodormentához: hála a Jóistennek, a Duna-Dráva Nemzeti Park nem került a miniszter úr édeklődésének homlokterébe, így itt minden megy, ahogy illik, a barcsi ősborókásban szaporodnak a viperák, a Basakertben csillagosak a nárciszok, és az ökoszisztéma köszöni szépen, jól érzi magát. És hát köszöjük szépen, mi is. A magam részéről szeretném, ha Fodor lenne az SZDSZ következő elnöke, a legközelebbi, csalás nélkül lebonyolítandó választás eredményeképpen. Hogy miért? Mert ez lenne a biztosítéka, hogy a párt a legközelebbi (2008-as?) választásokon el ne érje valahogy a parlamenti küszöböt. És hát ez, a mi szempontunkból, valóban figyelemre méltó környezetvédelmi vívmány lenne.

 
komment

Édes Istenkém, bár minden kívánságom így teljesülne! (a szerző)

rabavegyi
Ilyen és hasonló plakátok kerültek ki a Rába habzása elleni tiltakozásul az EU brüsszeli képviselői irodaházának folyosójára.
Egy esélyegyenlőségi aktivista képviselőnő sikoltozva követelte, hogy vegyék le a plakátot, mert ő nem tűri a pornográf képeket az irodája környékén.
A plakátot kihelyező magyarok fontolóra vették, hogy kicserélik a plakátot: az új falragaszon a tiltakozó képviselőnő habzó szája lett volna látható. De a látvány annyira horroriszikus, hogy maradtak inkább a "pornós" vv-csajoknál.
A miniszterelnökről jut eszembe az ízlés és az ízléstelenség határmezsgyéje, erről pedig az Ízlés blogja, amely a rettenetes nesteás fejléctől eltekintve egész jópofa dizájncenter, de csakazértsem a dubai homokdűne-operaházat idézzük belőle, hanem a vízzel telt lufik placcsanását. A képidézet hölgyei a kicsit gyanús fehér csobbanásban - lehet, hogy nem lufi, és nem víz? -  egy majdani nívós giccsgyűjtemény nyitó kultuszdarabját vetítik elénk.

A 10-es skálán 4 pontot szerzett ez az oldal.

Persze, ízlések és pofonok...

Kattints a képre!

izles

Politikus blogból nem sok működik, mert politikusaink közül az írástudók is csak kampány idején tartják érdemesnek megosztani gondolataikat a nettársadalommal. Üdítő kivétel például a kerszténydemokrata színekben blogoló Rétvári Bence, aki érdekes napi témákat boncolgat kevésbé száraz stílusban, mint ahogy azt politikustársai művelik. Ellenfelei populista pártszócsőként emlegetik a blogot, ez azonban összességében nem igaz: egy érdekes, fiatal, jobbközepes politikus-publicista sokszor vitatható, ám mindig őszinte és izgalmas véleménynyilvánításainak gyűjteménye.

A műfajban az egyik legjobb, a 10-es skálán tőlem 9 pontot kapott.

Kattints a képre!
Retvari

Elvtárs, a csákányt…

 

 

„Elvtárs, a csákányt – ellopta valaki…” – énekelte Hofi annak idején a szocialista brigádok indulóját. A csákányok azóta is lopódnak, a létező szocializmus egyik legszebb öröksége ez. A hetvenes években a köztulajdon elmagánosítása még így zajlott, kicsiben. A ruhagyárból a lábszárukra tekerve hozták ki a szövetet a szabók, a műanyaggyárban a kertészeti fólia magánkiszállítását a gyári rendész szervezte, a kenyérrel teli zsákokat a pékek a gépműhely kerítésén adták át a szerelőknek. Mert a gépműhelyből csak gépalkatrészt nem lehetett kivinni, kenyeret, azt amennyit akartak. Volt bányász-munkásőr ismerősöm, aki egy szobányi csákányt, fejszét, robbantózsinórt, ácskapcsot, szöget halmozott föl a föld alatti állami tulajdonból. Nem lehet hát csodálkozni, hogy mai vezéreink, akik a szocializmusban szocializálódtak, úgy tekintenek az állam tulajdonára, mint eltulajdonítható, sőt eltulajdonítandó vagyonra.

Csak most csákány és szög helyett gyárat, földet, ingatlant, akár egész falvakat vagy városrészeket tulajdonítanak el. Közkeletű vélekedés, hogy aki kicsiben lop, azt megbüntetik, aki nagyban, azt megválasztják. Persze a gyanúsítgatást mindannyian felháborodottan utasítják vissza. Mert nincs bizonyíték. Nem érhető tetten, aki székházeladásból, kormányzati negyed-tervezésből, reptérmagánosításból gazdagszik meg. Ha pedig már meggazdagodott, beszél helyette a pénze. Szocialista vezetésű vadkapitalizmusunkban mindent meg lehet vásárolni. Legalábbis azt mondják. Mert ugye bizonyítékok, azok nincsenek, én pedig nem vettem politikust, rendőrt, köztisztviselőt, nem nyertem „levajazott” pályázatot – és nem csak azért, mert nincs rá pénzem, hanem azért is, mert erkölcstelennek tartom.

Nem magamat akarom példának állítani, hanem arra szeretnék rámutatni, hogy a normális emberek nem tartják normálisnak ezeket az állapotokat. És 1988-ban, amikor lehetőség nyílt rá, ezért kezdtük el a szocialista rendszer lebontását, ezért gondolkodtunk rendszerváltásban. Ugyanis szerettünk volna magunknak és néhány barátunknak (konkrétan ennek a majdnem tízmillió határon belüli normális, becsületes magyarnak) egy olyan országot, ahol jól érezzük magunkat. Csak hát nehéz ezt a csákányeffektust leküzdeni.

Akit negyven évig arra oktattak, hogy „tied a gyár, magadnak lopod”, az nem hagyja abba csak azért, mert elmúlt a „létező szocializmus”. Az meg valószínűleg a mi hibánk, hogy továbbra is hagytuk hozzáférni az ilyen mentalitású embereket az ország vagyonához. Sőt mi több, rájuk bíztuk. Mármint a szavazók többsége rájuk bízta. Ebből persze nem következik egyenesen, hogy a szavazók többsége nem egészen komplett, csak az, hogy nincs rutinunk a demokráciában. Hogy klasszikusra hivatkozzak: Hemingway írja a Castro előtti Kubáról, hogy a Havanna egyik külvárosába vezető vízvezeték azért nem készült el az elmúlt tizenkét évben, mert ha elkészítették volna, akkor mit ígért volna a főpolgármesterjelölt a következő választás előtt? Nem beszélve arról, hogy a kampányt is finanszírozni kellett valamiből.

A mai Magyarországról tucatjával lehetne hozni a hasonló példákat – de eszemben sincs példálózni, ugyanis nincs bizonyítékom. Vagy ha van, szomorúan bár, de eltitkolom, mert még szeretnék néhány évtizedig élni. Tekintsék úgy, hogy ezt a jegyzetet meg se írtam. Vezetőink talpig becsületesek, Magyarország nem a panamák lápvilága, műveljük kertjeinket és vegyük tudomásul, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika. Én se teszek mást; legfeljebb előveszem a régi bakelitlemezt, és meghallgatom a szocialista magyar humor klasszikusát, amint énekli az új Magyarország dalát: „elvtárs, a csákányt – ellopta valaki…”

 
komment



A blogoló politikusok
közül kiemelhető még  Gyenesei István, aki szintén maga írja a blogját; ez meg is látszik rajta, különösen most, hogy a szocialista kormány önkormányzati minisztereként szöges ellentétbe került Gyenesei Istvánnal, a független politikussal. Fel is függesztette a blogolást március közepén, ami nem szép egy ilyen régi bloggertől. Pedig a blog jó, személyes, közvetlen, és Gyenesei tényleg megpróbált benne a politikai középen maradni. Így azonban

a 10-es skálán mindössze 6 pontot ér.


Ha folytaja, még visszatérünk rá. Bár amíg miniszter marad, nem valószínű, hogy ugyanazzal az ironikus, csibészes mosollyal tudna tekinteni a dolgokra, (például a miniszterelnök parlamentbéli esőtáncára - Gyurcsány-szendvics és a többi)  mint nem elkötelezett politikus korában.


Kattints a képre!


Gyenesei

Akad még  politikus blogger, de sorsukról majd később intézkedem. Most inkább a normális embereket venném célba.

Kelj fel és járj!



Egyet tudok tanácsolni a kedves olvasónak: ne törje el a lábát. Mert ha igen, és éppen nincs a közelben két markos ember és egy autó a kórházba szállításhoz, akkor bizony baj van.

Gyanítom, az is elég, ha törött lábbal fekszik az ember, miután felkanalazták a hóról, ahova nem egészen önszántából került. De az igazi megpróbáltatások csak most kezdődnek. Mert ugye, a lábtörés nem gyógyul magától. Tehát az ember fogja a telefont, és felhívja a 104-et. Ott nagyon udvariasan ellátják tanácsokkal, hogyan borogassa, hogyan feküdjön, és szépen besorolják a kedves szállítandó beteget. Egy órán belülre természetesen, hogy a remény megmaradjon, és legalább egy óra hosszat ne türelmetlenkedjen a lábatört ember, aki ettől a pillanattól bekerült az egészségügy rendszerébe. Mostantól kezdve az illető nem ember, csak beteg.

Az első óra szépen eltelik, a beteg felkészül, átöltözik, ahogy tud, vizes borogatás, jajgatás, fájdalomcsillapító miegymás. A második óra már kicsit kínosabb. A fájdalomcsillapító fogytán, a fájdalom nem. A mentőknek sok a dolga persze, mindenki most töri el a lábát, hiszen hó van, csúszik, mikor máskor törje? – Jó, jó, de akkor mégse kellene hitegetni a pácienst azzal az egy órával. A harmadik órában már meg-megfeledkezik a jómodorról a beteg, és küldi a mentőszolgálatot mindenhova, ha már ide nem érnek ki. A negyedik óra a csendes beletörődésé. Talán mégis meggyógyul az a törött láb magától?!

Amikor már minden remény elszállt, mégiscsak megjön a mentő, az ápolók udvariasak és szakszerűek, betolják a delikvenst a folyosóra, papírokért szaladgálnak, a papírt előzékenyen a kedves beteg hasára teszik, aztán mennek tovább, mert hát négy-öt óra csúszásban vannak.

Az ember meg csak fekszik azzal a törött lábbal, és nem érti, miért nem tolják már be, ahova kell. Egy óra, kettő… Aztán érkezik a főorvos, egy kicsikét ordítozik a személyzettel, miért nem veszik észre, hogy ez a beteg itt nem tudja odavinni a beutalót az ajtóhoz, hogy leadja, hiszen épp azért van itt, mert eltört a lába és nem tud mozogni?

A gépezet megmozdul, egy vizsgálat, kettő, három, papír ide, papír oda, a doktor humorizál, hogy könnyebben viselje a beteg a gipszelést, meg hát persze nem neki fáj… A lényeg, a törés ellátása, sín, gipsz: összesen fél óra. Reggel hatkor törte el a kedves beteg a lábát, és szinte már készen vagyunk: még csak délután fél három. Most már csak a gyógyászati segédeszközt kell kiváltani, meg az injekciót. Mankó kétezer, injekció négy. A beteg hasán nyolc papír, két mankó, egy szatyor gyógyszer – most már csak ki kell várni a mentőt, ami hazaszállít. Egy óra, kettő, délután öt – végre otthon!

Ha a kedves beteg ezt túlélte, a lábtörés már nem is olyan nagy eset.

Komment
A női blogok közül számomra azok a legérdekesebbek, amelyek szerzőjük lelki életével foglalkoznak.

Jégszívem megolvad, ha egy keserédes kiscsaj ilyeneket ír:

jesszuuuuuuus.

# 2008-05-30 19:14 péntek

sikerült.sikerült.

SIKERÜÜÜÜÜLT

  • kommunikatív készség: 100%
  • szókincs, stílus: 86%
  • nyelvtan, koherancia: 86%
  • beszédfolyamatosság, fonetikai jellemzők: 100%
    és wááááááááhh 
és elmesélné az álmát, de az olyan borzasztó volt, hogy inkább nem; és az állatkertben répát vág és állatot etet, és a táboros kicsik, akikre vigyáz, olyan édesek... miközben jönnek a zenék, és egy nyílt eszű és nyíltszívű nagylány fickándozik a nyárban.

Csak azért nem adok neki 10-est, mert ennél még sokkal több van benne.

Ez a lap a 10-es skálán nekem megér egy 8-ast.

Kattints a képre!

macs

A csajblogok másik típusa a humoros, realista tiniszöveg, aminek eklatáns példája Jucus, akinek blogja a nagyon frappáns Jucus élete címet viseli, és az anyukája írta, aki pszichológus.. Pl. ilyen szövegekkel:
Ma volt az évzáró a suliban. Szó se róla, szerfelett unalmas volt, főleg az, hogy miután, hogy az igi bácsi elmondta a végtelenül uncsi szövegét, és az összes egérhangú elsős elszavalt valami verset az első iskolaévről még mindenféle okleveleket osztottak. Hihetetlen, hogy ennek a kicsi iskolának mennyi kitűnő tanulója, nevelőtestületi dicséterben részesítettje, jósportolója meg mittomménmégmilye van!

A hejesírással egy egész kicsit hadilábon áll, mint a kamaszbloggerek többsége - és ez így hiteles -  de ezzel együtt nagyon kedves.

Kap tőlem a 10-es skálán 7 pontot.
És nézzétek meg a blogját!
Kattints a képre!
jucus

Szilveszter és környéke

 
Pukk! – mondja a pezsgőspalack, a tűzijátékrakéta és a – szigorúan tiltott – petárda. Ünnepelünk. De most nem a malacról, pezsgőről, buliról beszélnék. Sokkal érdekesebb a Szilveszter története.

Szent Szilveszter pápa volt az, akinek a legenda szerint Nagy Konstantin császár odaajándékozta Rómát a környező földbirtokokkal együtt. Méghozzá azért, mert – szintén a legenda szerint – meggyógyította a császárt a leprából. Érdekes homeopátiás módszert alkalmazott: vérfürdőt rendelt az uralkodónak. No, nem a szokásos városostromot a polgári lakosság lemészárlásával, hanem valódi állatvérben kellett fürödnie reggelente.

Szilveszter 314-ben lépett a pápai trónra, egy évvel az után, hogy Konstantin császár államvallássá tette a kereszténységet. Ismeretes a legenda, amely szerint a császár a kereszt jelét látta csata előtt az égen, és a jelen levő Miltiades pápa azt jövendölte: „in hoc signo vinces!” vagyis: e jelben győzni fogsz! Konstantin legyőzte Maxentiust, és még abban az évben elkezdte a Szent Péter-bazilika építését.

Két ok miatt nevezték el az év utolsó napját Szent Szilveszterről. Az egyik az, hogy – és ez már nem legenda – 325-ben ő tette kötelezővé a keresztény világban az esztendő janmuár elsejei kezdését. Addig Karácsonytól  Karácsonyig tartott az egyházi év, de Itália-szerte sokan ragaszkodtak a Julius Caesar által bevezetett januári évkezdethez. Caesar naptárreformja előtt a rómaiak márciusban kezdték az évet, és Szilveszter pápasága alatt megerősödtek a vélemények, amelyek szerint vissza kellene térni ehhez a régi időszámításhoz. A pápa – ha már a niceai zsinaton nem tudott egyértelmű és elsöprő győzelmet aratni az ariánusokon – legalább az évkezdet dolgában rendet tett Itáliában. Szent Szilveszter egyébként rendkívüli merészségről tett tanúságot, amikor abbahagyta a harcot a pogány Janus isten ellen, és a Caesar-féle római polgári naptár használatára kényszerítette az egyházat. A január hónapot ugyanis a kétarcú istenről nevezték el, akinek egyik arca a múltba, a másik a jövőbe tekint.

A franciák ebben is különcök voltak: hivatalosan még majdnem háromszáz évet késett a naptárreform, de a nép 1564-ig április elsején ünnepelte az Újévet.

A másik ok, amiért az esztendő utolsó napja Szilveszter nevenapja, az, hogy 335-ben e napon halt meg az első pápa, aki a Szent Péter-bazilikában misézett.

E néven még két pápa uralkodott az Egyházon, ezek közül II. Szilveszter kitörölhetetlenül beírta nevét a magyar történelembe. Ő küldte ugyanis (állítólag) a koronát Szent Istvánnak.

Az év zárásáról és kezdetéről még azt érdemes elmondani, hogy Oroszországban Nagy Péter  uralkodásáig szeptember elsején kezdték az évet, akár a régi Bizáncban.  A XIII. Gergely pápa által 1582-ben bevezetett  és 1591-re Európa-szerte általánossá vált Gergely-naptárt Oroszországban csak 1918-ban vezették be. Az iszlám országok máig másképp számolják az esztendőt, a kínaiak is ragaszkodnak hagyományos holdévükhöz.

Szilveszter napjának megünneplése hazánkban 1849-ig nem volt divatban. Ahogy a karácsonyfaállítás, ez is német nyelvterületről jött hazánkba. Ennek ellenére sok népi babona kapcsolódik hozzá, részint olyanok, amelyek más ünnepekből kerültek át az évkezdetre, részint Európa nyugati területeiről átvett vándorszokások. A házasságjóslásra és az új esztendő időjárásának megjövendölésére több mint százféle módszert ismerünk, azt meg a kisgyerek is tudja, hogy tyúkot enni ilyenkor tilos, mert elkaparja a szerencsét, malacot pedig kötelező fogyasztani, mert az betúrja a szerencsét a házba. Aki pedig nem marad fenn éjfélig, az betegágyban tölti az új évet. Pukkantsunk hát mi is pezsgőt éjfélkor az óév tiszteletére, az új örömére, és koccintsunk Szent Szilveszter és mindannyiunk egészségére. Boldog Újévet!

Komment

Újratöltés következik, azután jön a második sorozat. Kérlek titeket, szegődjetek el egy picit hajtónak a körvadászatra: tereljétek fegyverem elé a kapitális bloggereket!

Levélíráshoz kattints a képre!agyu

 

 

Európai disznóságaink

 
Törököt fogott velünk az Unió. Azt hitték ott, Brüsszelben, egy-kettőre le tudnak bennünket szoktatni barbár szokásainkról. De hát reménytelennek tűnik a dolog: ezek a vadmagyarok mindenféle uniós állat- és emberhigiéniai előírást figyelmen kívül hagyva, háznál ölik a disznót. Sőt, olyik helyen még szalmával pörzsölik, és hát a fehér meg a fekete mosogató, a gumikesztyű meg a lemosható festékkel embermagasságig bemázolt, előírásszerű kőpadlóval ellátott helyiség, az is hiányzik. Nem beszélve ugye, arról, hogy a munkavédelmi előírások teles figyelmen kívül hagyásával alkoholos italokat fogyasztanak a sertés feldolgozása közben. Nem csodálható aztán, ha megesik olyan brutális eset is, mint a múlt télen egy dél-somogyi faluban, aholis a böllér triplán meghúzta a fogópálinkát, és nem tudván, melyik az eleje, fenéken szúrta a jobb sorsra érdemes hízót. Az meg erre a merényletre felugrott, szétrúgott embert, ólat, kerítést, és neki a falunak! Két órába tellett, mire megfogták. Hát kell ez nekünk? – Az a baj, hogy kell. Európai emberek sehol úgy össze nem tudnak melegedni, mint egy-egy disznóölésen, ahol a hungarikumnak számító házipálinkát iszogatják. Az Unió meg csak csóválja a fejét, és nem tud mit kezdeni velünk, ázsiai barbárokkal.

 

komment

A Nagy Pipás árnyéka

 
A Nagy Pipás fénykorában 165 centi magas volt, de valahogy úgy sütött rá a nap, hogy árnyékát rá tudta vetni a fél világra. Hivatalos életrajzaiban egy évet letagadott: ugyanis sokáig úgy tudta a világ, hogy 1879. december 21-én született. Goriban megtalálták az egyházi anyakönyvet, amelybe 1878. december 6-án jegyezték be Joszip Dzsugasvili születését. A gregorián naptár szerint ez december 18. Nem igaz hát az, amit apám és baráti köre nagy kedvvel emlegetett: hogy Sztálin születésnapja az esztendő legsötétebb napja.

Mint az öregebbek még tudják, apja suszternek szánta, de korán meghalt, így anyja akarata szerint papnöveldébe iratkozott. Nem sokáig bírta: mindössze három szemesztert végzett. Heves természete az ellenkező táborba sodorta, a Harc című illegális szodiáldemokrata lapnál lett újságíró. Volt valami bankrablásos ügy is (kellett a pénz a forradalomra), aztán jöttek a száműzetés évei. A lenini puccs idején elbújt, amikor Leninék győztek, előjött, és gőzerővel szerkesztette a Pravdát. Grúz lévén, oroszul sohasem tanult meg igazán. – Hunnan valósi, Jerofejev elvtárs? – kérdezte egyik majdani kedvencétől. Munkatársai kezdetben sokat mosolyogtak fura, tört oroszságán; később lehervadt az arcukról a mosoly. Hazájában kétféle nézet terjedt róla széles körben: az egyik szerint szadista vadállat és mániákus gyilkos volt, a másik szerint csupán inkvizítor.

Grúziában még ma is állnak szobrai, szerte a világon még ma is akad néhány millió ember, aki szentként tiszteli. És szelleme köztünk él. Mai utódai jól megtanulták a sztálini leckét: a hatalom megtartásához elengedhetetlen a jól szervezett, hű pártbürokrácia kiépítése, amely megsemmisítheti az alulról jövő kezdeményezéseket. A szavazógép működéséhez nemcsak az ellenzéket, hanem a „belső ellenséget” is lehetetlenné kell tenni. Ha nincs ilyen, keresni kell, és könyörtelenül le kell rá csapni. Ismerős, nemde? Mintha valami ilyesmit játszanának éppen kormányzatunk pártjainak háza táján. Van valaki ott fönn, aki Széchenyinek képzeli magát (egyelőre), de furfangos ésszel szervezi a „lopakodó diktatúrát”, és tán már titkon próbálgatja a rövidszárú tengerészpipát meg a bajuszt. Fura árnyék táncol olyankor a miniszterelnöki iroda falán: a Nagy Pipás árnyéka.  

komment


Új fegyvernem a Szolgálatnál

 

James Bond a hét nyelven beszélő kémipari kütyüivel nem tehet mást, mint hogy vigyázzba áll és jelent. Ugyanis az NBH csodafegyvere lepipálja valamennyit.

A magyar Szolgálatnál  rendszeresített csodafegyver neve fekete esernyő (Black Umbrella). Szeretve tisztelt miniszterelnökünk balatonöszödi szónoki remeklésének nyilvánosságra kerülése után láthatta először a nagyközönség, amikoris a kedvenc polgármesterei mellett kampányoló kormányfőt nemcsak füttykoncerttel, hanem tojás- és paradicsomzáporral fogadta a vidék közönsége. A kísérőknél mintegy véletlenül akadt néhány nagyméretű fekete esernyő, amelyeket a repülő zöldségek és állati termékek felé fordítva szeretett elnökük elé tartottak.

Azóta jó párszor előkerültek az esernyők, és nemcsak a miniszterelnököt, hanem pl. március tizenötödikén Demszky főpolgármester urat is védelmezték a szavatosságukat vesztett tojások esője ellen.

Képzelem, hogy csodálkozott az esernyőboltos, amikor megjelent nála a feltűnően civilruhás úriember:

- Kérek 300 darab egyforma, nagyméretű fekete esernyőt!

- Miért pont háromszázat?

- Nem kérdezünk, kiszolgálunk. Egyébként kábé annyi kell a ciklus végéig. Ne távolkeletit adjon, az nem vízálló. Masszív legyen, de nem kell túl sok kinyitást bírnia. Egyszer használatos. A számlát a Nemzetbiztonsági Hivatal fizeti.

- Az más! – mondta az esernyőboltos, és hozta a háromszáz esernyőt.

A kiképzés folyamán a személyi őrzéssel megbízott állománynak meg kell tanulnia a csodafegyver alkalmazásának szabályait:

Amikor a tömegben a parancsnok megpillant egy tojástartóval hadonászó háziasszonyt, azonnal megadja a koordinátáit, majd a következő vezényszavak hangzanak el:

- Ernyőt vállhoz! – Tűz! – Akarom mondani: ernyőt nyiss!

Ha kiderül, hogy az illető háziasszony csak a szavatosságot igazoló piros pecsétet kereste a tojásokon, akkor elhangzik az – Ernyőt zárj! Ernyőt súlyba! – parancs. Ha valódi tojásdobálóval van dolguk, az ernyőt az állomány tagjai addig tartják irányba, amíg az utolsó tojás is el nem pukkan. Akkor vezényszóra becsukják és zárt gyűjtőkonténerbe helyezik a fegyverzetet. A konténer tartalmát később a központi laborba szállítják vegyelemzés céljából. (Már hogy záp volt-e a tojás és lottyadt-e a paradicsom.)

A fekete esernyők rendeltetésszerű alkalmazására legutóbb október 11-én a miniszterelnök szekszárdi, és október 12-én, szegedi fellépése alakalmával került sor.

Amiért a fekete esernyő eszembe jutott: október 23-án kevésbé rendeltetésszerű használatának lehettünk tanúi. Esett az eső, és az őrszemélyzet az 1956-os emlékmű előtt fejet hajtó közjogi méltóságok feje fölé tartotta. Őszintén szólva megdöbbentem. Erre is lehet használni? – Tényleg! Mekkora megtakarítás lenne!... Ha volna egy normális kormányunk, egy kormányfőnk, akit nem akarnak megdobálni záptojással, elég lenne harminc esernyő. És akkor nyitnák ki, ha esik az eső…

komment

Élet a Kaposhegy alján

Kaposvár hét dombra épült, mint Róma. Van is benne Rómahegy, ahol Rippl-Rónai vert tanyát egykor; a többiek: Kaposhegy, Kecelhegy, Körtönyehegy, Cserihegy, Ivánfahegy, jórészt földrajzi, növényzeti viszonyaikról kapták nevüket. Az Iszák-domb elnevezése a török időkben itt lakott rácok emlékét őrzi.

Ahogy Rómában hajdan, Kaposváron is jobbára a dombok közé szorul a szegénység. Hétvégi házak, viskók, kalyibák adnak otthont azoknak, akiknek nincs pénzük normális városi lakásra, házra. Cseri dűlő, Pálvarga dűlő, Körtönye-bükk – a kaposvári „hegyek” közt meghúzódó világszép völgyek tele vannak élettel. De milyen élettel!

Szegénynek lenni nem bűn, csak szégyen. Legalábbis manapság. Akik ide kiköltöztek a város szélére, azok már nem szégyenkeznek. Túl vannak rajta. A legtöbbjük bejár mindenféle hivatalba ácsorogni, papírokat beszerezni, hogy segélyt kapjon. Van, aki a közmunkát is vállalja. Gazsi, aki a környék arisztokráciájához tartozik, közmunkában szemetet szed a főutcán, de már díszített közkarácsonyfát is. Hogy mire költi, amit megkeres – magánügy. Megissza, persze. Nem egyedül, mert akinek van pénze, annak kerül cimborája is. Olyankor egy utca se elég széles, faltól–falig kanyarog hazafelé, és beledanol a keserves világba.

Zsiga bácsi nemrég múlt hetven, de kilencvennek látszik. Messze a bolt, ami másnak tíz perc, az neki fél óra. Le-leteszi a szatyrot a fél kiló kenyérkével meg a liszttel, krumplival, miegymással. Előveszi a zsebkendőt, először a homlokát törli vele, aztán az orrát.

Roma évtized ide vagy oda, a szegények között a cigány a legtöbb. Serdülőkorból épphogy kinőtt vagy ki se nőtt fiatalasszonyok terelik a két-három-négy gyereket, öregasszony ballag nyakában a zsákkal, saját készítésű nyírágseprűt árul, közben bele-beletúr a kukákba. Éjszaka járnak a rozsdás Zsigulik, hogy mit hoznak-visznek, örök titok marad.

De a „megélhetési bűnözés” nem etnikai privilégium. Aki rá van szorítva, lop. Elveszi a másét, mert hiszen minden a másé. Ezekben a szegénylakta völgyekben az jár jól, akinek nincs semmije, mert attól nem lehet semmit elvenni. Vagy mégis? Vannak állítólag szinte cégszerűen működő uzsorások, akik havi ötven-száz százalékos kamatra adnak kölcsön, és embereik már a postástól elszedik az adósok segélyét. Persze erről senki nem tud semmi konkrétat, nem is ajánlatos tudni róla.

Fel-felkanyarodik a hegy fölé egy-egy szúrós szagú, fekete füstfelhő: égetik a kábelt. Mert a lopott kábelt átveszi a felvásárló, de csak ha nincs rajta a műanyag burkolat. Azt meg egyszerűbb leégetni, mint lefaragni. A fél városnegyed fuldoklik a füstben, a vérmesebbek be-betelefonálnak a rendőrségnek, de mit lehessen tenni ezekkel az emberekkel? Munka nincs, a családot etetni kell valamivel.

Vannak aztán kedélyes szegények a régi szőlőhegyen: Jancsi úr, a zenész, aki elvált és kiköltözött a hegyre, sorsát úgy viseli, mintha úri passzióból élne itt. Feri bácsi a présházban él a macskáival, a felesége hetenként viszi a szennyes ruhát, hozza a tisztát, megfőz, kitakarít.

A birtokviszonyok is érdekesek: arról se tudni sokat, ki él a magáéban, ki a máséban, ki az önkényes lakásfoglaló, ki építkezett más telkére, kinek az önkormányzaté a házikója.

Nem kaposvári jelenség ez, az országban mindenfelé élnek emberek tömegével a kiszakadt szociális háló alatt, a szegénység sötét bugyraiban. Az államnak, a társadalomnak kötelessége lenne törődni velük, felemelni őket. De a fontos privatizációs kérdések mellett szépen elsikkad ez a hetedrangú ügy (is). Marad a kilátástalanság, és Európa legszebb völgyei még sokáig putrival és szeméttel lesznek tele.

komment

Elado_haz
Ez a ház eladó - hirdeti a tábla.

websas.hu