Persze,
hogy nem "hagyományos" blog. A középső
csíkban olvasható
írások kis
változtatásokkal a Somogyország
11. oldalán jelentek meg 2007-2008-ban.
Startlap | Origó | Index | Prím | Hírstart | Met.hu | Kaposvárportál |
Bloglink | Saját lapok | Kedvencek | Letöltés | Média | Szahara | Somogy |
Az oldal még szerkesztés alatt van, néhány funkció nem működik. De töltöm és rakom az alkatrészeket, és hamarosan prímán ketyeg a szerkezet, mint a doxaóra.
Blogvadász |
Jegyzetek |
Mifene |
||||
Szezon
van, bloggerbőgés. Aki nem vonul rezervátumba, az
kegyetlenül le lesz vadászva. Selejt állatokkal, hullott agancsokkal, vedlett gereznákkal nem foglalkozm. Kritikán aluli blognak ezen az oldalon nincs helye. Kezdjük valami jóízűvel: Athina retró-tejbegríze a Nowhereland weblogon úgyszólván zseniális.Az egész webnaplót átható okos és derűt sugárzó női depresszió arra indít, hogy 10-es skálámon 9-esre értékeljem ezt a webboltos promó-lapot. Kattints a képre! |
Ponyvaregény, írta az Élet Zuschlaggal pedig az történt, hogy valaki, aki Kubában szokott nyaralni, figyelmébe ajánlotta, hogy a Varadero tengerparti nyaralóit nevetséges összegekért meg lehet szerezni. Ez óriási buli, mondhatnám veri big biznisz, mert Castro halála után kétezer százalékos haszonnal adhatnak túl a koloniális stílusú palotákon. Nosza, Zuschlag repülőre ugrott, és körülnézett a kubai tengerparton. A biznisz nagyon big, a tenger nagyon meleg, a csajok gyönyörűek: indul a Varadéró-projekt! Egy pici probléma van csak az egésszel, ugyanis külföldiek semmilyen tulajdont nem szerezhetnek Kubában. Viszont van egy készséges követ, aki elintézi, hogy mégis. Mert ugye, a szocializmus ott is úgy működik, mint nálunk. Csak egy megbízható kubai kell, aki mondhatni itt is, ott is családtag. Zuschlag rövid gondolkodás után ezt is megoldotta úgy, hogy mindenkinek jó legyen, de leginkább neki: romantikus körülmények közt eljegyezte a kubai követ lányát. Micsoda lakodalom lesz ebből Havannában!... Sajnos, esküvő előtt az örömatyát – állítólag kémkedés és panamázás miatt – visszahívták. A szerelmi szál elszakadt, a házasság és az üzlet ugrott, Castro pedig még mindig él. Strassnoff Ignác maradt a szélhámosok királya, „baloldali” panamistáink lecsúsztak a havannai buliról, a visszahívott diplomata lánya otthon keresi a boldogságot. Zuschlag meg a cellában gondolkodik azon, milyen jó lenne, ha egy tüzes fekete kubai asszony hozná neki a leveskét a beszélőre...
Muchacha, no seas boba - mondta Zuschlag, és a leányok beborultak. Kakaó, kókusz, tejcsoki szambázott a kubai éjszakában. Ay, Cubana!
|
Véres áldozat az Idő oltárán. A száguldó autó hűtőrácsába ragadt madár nem szimbolizál semmit. Ő csak elpusztult. Mi, földközelben cikázó madarak nem számítunk gyilkos masinákra. A sólyomra igen, meg a barnakányára. Azok elől lehet menekvés. |
||||
Ha már kaja, akkor sör is. Merthogy nyár van, szomjúság évadja, a vesénk is porzik. A Maszatos Söröző blogjában körülbelül ennyi a megjegyezni való: Az Égi Tehén mítosza címen ismert egyiptomi szöveg szerint Ré főisten az Elephantos szigeti papok és a sör segítségével menti meg az emberiséget. A megmenekülésről az áradás évszak első hónapjának 20. napján emlékeztek meg, amely napot a "Részegség ünnepe" néven ismertek. Ez a 10-es skálán 2,5 pontot ér. Kattints a képre! |
||||||
De ha már a
veseporzásnál tartunk, akkor a borital sem
maradhat háttérben: ebben a műfajban pedig
kétségkívül
kimagasló
teljesítményt nyújt dr. Nemtudomka és
csapata a Borravaló
című FN-blogban. Mindent tudnak, amit a borról
tudni
lehet, és ezt élvezetes stílusban
osztják
meg a nagy(?)közönséggel. Ha
épp nem jut
eszükbe semmi, hát a francia
borsajtóból
származó ledér
borászleányok
képeivel szereznek örömet
látogatóiknak. De a Borravalóból tudható például, hogy aki szívesen áldozna rá százhuszonöt dollárt, elkápráztathatja borvendégeit az új kiadású, limitált szériában megjelenő Rolling Stones jégborral. Ennek egy hibája van: nem szólal meg. Pedig a hangos bor, az lenne az igazi Stones-feeling. Ez a lap a 10-es skálán 10 pontot kapott tőlem. Kattints a képre!
|
Fodormenta Fodor valószínűleg nem kívánta ezt a megoldást. Alighanem Kóka sem. De ami egyszer kimondódott, azt nem lehet visszaszívni. Illetve hát vissza lehet, de csak akkor, ha nem törődik az ember már azzal se, hogy a saját pártjában komolyan veszik-e. Ahogy a miniszterelnök teszi. De hát ő más. Neki ott van a vállalatbirodalom, ahová visszavonulhat, és egyébként is, a helyén kell maradnia, amíg az elvtársak szét nem osztják egymás között a bejövő EU-pénzeket. Ez persze nem publikus, ezt határozottan letagadja mindenki, külön tagadóembereket foglalkoztatnak erre a célra. De térjünk csak vissza az alaptételhez, a fodormentához: hála a Jóistennek, a Duna-Dráva Nemzeti Park nem került a miniszter úr édeklődésének homlokterébe, így itt minden megy, ahogy illik, a barcsi ősborókásban szaporodnak a viperák, a Basakertben csillagosak a nárciszok, és az ökoszisztéma köszöni szépen, jól érzi magát. És hát köszöjük szépen, mi is. A magam részéről szeretném, ha Fodor lenne az SZDSZ következő elnöke, a legközelebbi, csalás nélkül lebonyolítandó választás eredményeképpen. Hogy miért? Mert ez lenne a biztosítéka, hogy a párt a legközelebbi (2008-as?) választásokon el ne érje valahogy a parlamenti küszöböt. És hát ez, a mi szempontunkból, valóban figyelemre méltó környezetvédelmi vívmány lenne. Édes
Istenkém, bár minden
kívánságom így
teljesülne! (a
szerző) |
Ilyen és hasonló plakátok kerültek ki a Rába habzása elleni tiltakozásul az EU brüsszeli képviselői irodaházának folyosójára. Egy esélyegyenlőségi aktivista képviselőnő sikoltozva követelte, hogy vegyék le a plakátot, mert ő nem tűri a pornográf képeket az irodája környékén. A plakátot kihelyező magyarok fontolóra vették, hogy kicserélik a plakátot: az új falragaszon a tiltakozó képviselőnő habzó szája lett volna látható. De a látvány annyira horroriszikus, hogy maradtak inkább a "pornós" vv-csajoknál. |
||||
A miniszterelnökről jut
eszembe az ízlés és az
ízléstelenség
határmezsgyéje, erről pedig az Ízlés
blogja,
amely a rettenetes nesteás fejléctől eltekintve
egész jópofa dizájncenter, de
csakazértsem
a dubai homokdűne-operaházat idézzük
belőle, hanem a
vízzel telt lufik placcsanását. A
képidézet hölgyei a kicsit
gyanús
fehér csobbanásban - lehet, hogy nem lufi,
és nem
víz? - egy majdani nívós
giccsgyűjtemény nyitó kultuszdarabját
vetítik elénk. A 10-es skálán 4 pontot szerzett ez az oldal. Persze, ízlések és pofonok... Kattints a képre! Politikus blogból nem sok működik, mert politikusaink közül az írástudók is csak kampány idején tartják érdemesnek megosztani gondolataikat a nettársadalommal. Üdítő kivétel például a kerszténydemokrata színekben blogoló Rétvári Bence, aki érdekes napi témákat boncolgat kevésbé száraz stílusban, mint ahogy azt politikustársai művelik. Ellenfelei populista pártszócsőként emlegetik a blogot, ez azonban összességében nem igaz: egy érdekes, fiatal, jobbközepes politikus-publicista sokszor vitatható, ám mindig őszinte és izgalmas véleménynyilvánításainak gyűjteménye. A műfajban az egyik legjobb, a 10-es skálán tőlem 9 pontot kapott. Kattints a képre! |
Elvtárs, a csákányt… „Elvtárs, a csákányt – ellopta valaki…” – énekelte Hofi annak idején a szocialista brigádok indulóját. A csákányok azóta is lopódnak, a létező szocializmus egyik legszebb öröksége ez. A hetvenes években a köztulajdon elmagánosítása még így zajlott, kicsiben. A ruhagyárból a lábszárukra tekerve hozták ki a szövetet a szabók, a műanyaggyárban a kertészeti fólia magánkiszállítását a gyári rendész szervezte, a kenyérrel teli zsákokat a pékek a gépműhely kerítésén adták át a szerelőknek. Mert a gépműhelyből csak gépalkatrészt nem lehetett kivinni, kenyeret, azt amennyit akartak. Volt bányász-munkásőr ismerősöm, aki egy szobányi csákányt, fejszét, robbantózsinórt, ácskapcsot, szöget halmozott föl a föld alatti állami tulajdonból. Nem lehet hát csodálkozni, hogy mai vezéreink, akik a szocializmusban szocializálódtak, úgy tekintenek az állam tulajdonára, mint eltulajdonítható, sőt eltulajdonítandó vagyonra. Csak most csákány és szög helyett gyárat, földet, ingatlant, akár egész falvakat vagy városrészeket tulajdonítanak el. Közkeletű vélekedés, hogy aki kicsiben lop, azt megbüntetik, aki nagyban, azt megválasztják. Persze a gyanúsítgatást mindannyian felháborodottan utasítják vissza. Mert nincs bizonyíték. Nem érhető tetten, aki székházeladásból, kormányzati negyed-tervezésből, reptérmagánosításból gazdagszik meg. Ha pedig már meggazdagodott, beszél helyette a pénze. Szocialista vezetésű vadkapitalizmusunkban mindent meg lehet vásárolni. Legalábbis azt mondják. Mert ugye bizonyítékok, azok nincsenek, én pedig nem vettem politikust, rendőrt, köztisztviselőt, nem nyertem „levajazott” pályázatot – és nem csak azért, mert nincs rá pénzem, hanem azért is, mert erkölcstelennek tartom. Nem magamat akarom példának állítani, hanem arra szeretnék rámutatni, hogy a normális emberek nem tartják normálisnak ezeket az állapotokat. És 1988-ban, amikor lehetőség nyílt rá, ezért kezdtük el a szocialista rendszer lebontását, ezért gondolkodtunk rendszerváltásban. Ugyanis szerettünk volna magunknak és néhány barátunknak (konkrétan ennek a majdnem tízmillió határon belüli normális, becsületes magyarnak) egy olyan országot, ahol jól érezzük magunkat. Csak hát nehéz ezt a csákányeffektust leküzdeni. Akit negyven évig arra oktattak, hogy „tied a gyár, magadnak lopod”, az nem hagyja abba csak azért, mert elmúlt a „létező szocializmus”. Az meg valószínűleg a mi hibánk, hogy továbbra is hagytuk hozzáférni az ilyen mentalitású embereket az ország vagyonához. Sőt mi több, rájuk bíztuk. Mármint a szavazók többsége rájuk bízta. Ebből persze nem következik egyenesen, hogy a szavazók többsége nem egészen komplett, csak az, hogy nincs rutinunk a demokráciában. Hogy klasszikusra hivatkozzak: Hemingway írja a Castro előtti Kubáról, hogy a Havanna egyik külvárosába vezető vízvezeték azért nem készült el az elmúlt tizenkét évben, mert ha elkészítették volna, akkor mit ígért volna a főpolgármesterjelölt a következő választás előtt? Nem beszélve arról, hogy a kampányt is finanszírozni kellett valamiből. A mai Magyarországról tucatjával lehetne hozni a hasonló példákat – de eszemben sincs példálózni, ugyanis nincs bizonyítékom. Vagy ha van, szomorúan bár, de eltitkolom, mert még szeretnék néhány évtizedig élni. Tekintsék úgy, hogy ezt a jegyzetet meg se írtam. Vezetőink talpig becsületesek, Magyarország nem a panamák lápvilága, műveljük kertjeinket és vegyük tudomásul, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika. Én se teszek mást; legfeljebb előveszem a régi bakelitlemezt, és meghallgatom a szocialista magyar humor klasszikusát, amint énekli az új Magyarország dalát: „elvtárs, a csákányt – ellopta valaki…” |
|||||
A blogoló politikusok közül kiemelhető még Gyenesei István, aki szintén maga írja a blogját; ez meg is látszik rajta, különösen most, hogy a szocialista kormány önkormányzati minisztereként szöges ellentétbe került Gyenesei Istvánnal, a független politikussal. Fel is függesztette a blogolást március közepén, ami nem szép egy ilyen régi bloggertől. Pedig a blog jó, személyes, közvetlen, és Gyenesei tényleg megpróbált benne a politikai középen maradni. Így azonban a 10-es skálán mindössze 6 pontot ér. Ha folytaja, még visszatérünk rá. Bár amíg miniszter marad, nem valószínű, hogy ugyanazzal az ironikus, csibészes mosollyal tudna tekinteni a dolgokra, (például a miniszterelnök parlamentbéli esőtáncára - Gyurcsány-szendvics és a többi) mint nem elkötelezett politikus korában. Kattints a képre! Akad még politikus blogger, de sorsukról majd később intézkedem. Most inkább a normális embereket venném célba. |
Kelj fel és járj!
Egyet tudok tanácsolni a kedves olvasónak: ne törje el a lábát. Mert ha igen, és éppen nincs a közelben két markos ember és egy autó a kórházba szállításhoz, akkor bizony baj van. Gyanítom, az is elég, ha törött lábbal fekszik az ember, miután felkanalazták a hóról, ahova nem egészen önszántából került. De az igazi megpróbáltatások csak most kezdődnek. Mert ugye, a lábtörés nem gyógyul magától. Tehát az ember fogja a telefont, és felhívja a 104-et. Ott nagyon udvariasan ellátják tanácsokkal, hogyan borogassa, hogyan feküdjön, és szépen besorolják a kedves szállítandó beteget. Egy órán belülre természetesen, hogy a remény megmaradjon, és legalább egy óra hosszat ne türelmetlenkedjen a lábatört ember, aki ettől a pillanattól bekerült az egészségügy rendszerébe. Mostantól kezdve az illető nem ember, csak beteg. Az első óra szépen eltelik, a beteg felkészül, átöltözik, ahogy tud, vizes borogatás, jajgatás, fájdalomcsillapító miegymás. A második óra már kicsit kínosabb. A fájdalomcsillapító fogytán, a fájdalom nem. A mentőknek sok a dolga persze, mindenki most töri el a lábát, hiszen hó van, csúszik, mikor máskor törje? – Jó, jó, de akkor mégse kellene hitegetni a pácienst azzal az egy órával. A harmadik órában már meg-megfeledkezik a jómodorról a beteg, és küldi a mentőszolgálatot mindenhova, ha már ide nem érnek ki. A negyedik óra a csendes beletörődésé. Talán mégis meggyógyul az a törött láb magától?! Amikor már minden remény elszállt, mégiscsak megjön a mentő, az ápolók udvariasak és szakszerűek, betolják a delikvenst a folyosóra, papírokért szaladgálnak, a papírt előzékenyen a kedves beteg hasára teszik, aztán mennek tovább, mert hát négy-öt óra csúszásban vannak. Az ember meg csak fekszik azzal a törött lábbal, és nem érti, miért nem tolják már be, ahova kell. Egy óra, kettő… Aztán érkezik a főorvos, egy kicsikét ordítozik a személyzettel, miért nem veszik észre, hogy ez a beteg itt nem tudja odavinni a beutalót az ajtóhoz, hogy leadja, hiszen épp azért van itt, mert eltört a lába és nem tud mozogni? A gépezet megmozdul, egy vizsgálat, kettő, három, papír ide, papír oda, a doktor humorizál, hogy könnyebben viselje a beteg a gipszelést, meg hát persze nem neki fáj… A lényeg, a törés ellátása, sín, gipsz: összesen fél óra. Reggel hatkor törte el a kedves beteg a lábát, és szinte már készen vagyunk: még csak délután fél három. Most már csak a gyógyászati segédeszközt kell kiváltani, meg az injekciót. Mankó kétezer, injekció négy. A beteg hasán nyolc papír, két mankó, egy szatyor gyógyszer – most már csak ki kell várni a mentőt, ami hazaszállít. Egy óra, kettő, délután öt – végre otthon! Ha a kedves beteg ezt túlélte, a lábtörés már nem is olyan nagy eset. |
|||||
A női
blogok közül
számomra azok a legérdekesebbek, amelyek
szerzőjük lelki életével foglalkoznak. Jégszívem megolvad, ha egy keserédes kiscsaj ilyeneket ír: jesszuuuuuuus.# 2008-05-30 19:14 pénteksikerült.sikerült. SIKERÜÜÜÜÜLT
Csak azért nem adok neki 10-est, mert ennél még sokkal több van benne. Ez a lap a 10-es skálán nekem megér egy 8-ast. Kattints a képre! A csajblogok másik típusa a humoros, realista tiniszöveg, aminek eklatáns példája Jucus, akinek blogja a nagyon frappáns Jucus élete címet viseli, és az anyukája írta, aki pszichológus.. Pl. ilyen szövegekkel: Ma volt az évzáró a suliban. Szó se róla, szerfelett unalmas volt, főleg az, hogy miután, hogy az igi bácsi elmondta a végtelenül uncsi szövegét, és az összes egérhangú elsős elszavalt valami verset az első iskolaévről még mindenféle okleveleket osztottak. Hihetetlen, hogy ennek a kicsi iskolának mennyi kitűnő tanulója, nevelőtestületi dicséterben részesítettje, jósportolója meg mittomménmégmilye van! A hejesírással egy egész kicsit hadilábon áll, mint a kamaszbloggerek többsége - és ez így hiteles - de ezzel együtt nagyon kedves. Kap tőlem a 10-es skálán 7 pontot. És nézzétek meg a blogját! Kattints a képre! |
Szilveszter és környéke Szent Szilveszter pápa volt az, akinek a legenda szerint Nagy Konstantin császár odaajándékozta Rómát a környező földbirtokokkal együtt. Méghozzá azért, mert – szintén a legenda szerint – meggyógyította a császárt a leprából. Érdekes homeopátiás módszert alkalmazott: vérfürdőt rendelt az uralkodónak. No, nem a szokásos városostromot a polgári lakosság lemészárlásával, hanem valódi állatvérben kellett fürödnie reggelente. Szilveszter 314-ben lépett a pápai trónra, egy évvel az után, hogy Konstantin császár államvallássá tette a kereszténységet. Ismeretes a legenda, amely szerint a császár a kereszt jelét látta csata előtt az égen, és a jelen levő Miltiades pápa azt jövendölte: „in hoc signo vinces!” vagyis: e jelben győzni fogsz! Konstantin legyőzte Maxentiust, és még abban az évben elkezdte a Szent Péter-bazilika építését. Két ok miatt nevezték el az év utolsó napját Szent Szilveszterről. Az egyik az, hogy – és ez már nem legenda – 325-ben ő tette kötelezővé a keresztény világban az esztendő janmuár elsejei kezdését. Addig Karácsonytól Karácsonyig tartott az egyházi év, de Itália-szerte sokan ragaszkodtak a Julius Caesar által bevezetett januári évkezdethez. Caesar naptárreformja előtt a rómaiak márciusban kezdték az évet, és Szilveszter pápasága alatt megerősödtek a vélemények, amelyek szerint vissza kellene térni ehhez a régi időszámításhoz. A pápa – ha már a niceai zsinaton nem tudott egyértelmű és elsöprő győzelmet aratni az ariánusokon – legalább az évkezdet dolgában rendet tett Itáliában. Szent Szilveszter egyébként rendkívüli merészségről tett tanúságot, amikor abbahagyta a harcot a pogány Janus isten ellen, és a Caesar-féle római polgári naptár használatára kényszerítette az egyházat. A január hónapot ugyanis a kétarcú istenről nevezték el, akinek egyik arca a múltba, a másik a jövőbe tekint. A franciák ebben is különcök voltak: hivatalosan még majdnem háromszáz évet késett a naptárreform, de a nép 1564-ig április elsején ünnepelte az Újévet. A másik ok, amiért az esztendő utolsó napja Szilveszter nevenapja, az, hogy 335-ben e napon halt meg az első pápa, aki a Szent Péter-bazilikában misézett. E néven még két pápa uralkodott az Egyházon, ezek közül II. Szilveszter kitörölhetetlenül beírta nevét a magyar történelembe. Ő küldte ugyanis (állítólag) a koronát Szent Istvánnak. Az év zárásáról és kezdetéről még azt érdemes elmondani, hogy Oroszországban Nagy Péter uralkodásáig szeptember elsején kezdték az évet, akár a régi Bizáncban. A XIII. Gergely pápa által 1582-ben bevezetett és 1591-re Európa-szerte általánossá vált Gergely-naptárt Oroszországban csak 1918-ban vezették be. Az iszlám országok máig másképp számolják az esztendőt, a kínaiak is ragaszkodnak hagyományos holdévükhöz. Szilveszter napjának megünneplése hazánkban 1849-ig nem volt divatban. Ahogy a karácsonyfaállítás, ez is német nyelvterületről jött hazánkba. Ennek ellenére sok népi babona kapcsolódik hozzá, részint olyanok, amelyek más ünnepekből kerültek át az évkezdetre, részint Európa nyugati területeiről átvett vándorszokások. A házasságjóslásra és az új esztendő időjárásának megjövendölésére több mint százféle módszert ismerünk, azt meg a kisgyerek is tudja, hogy tyúkot enni ilyenkor tilos, mert elkaparja a szerencsét, malacot pedig kötelező fogyasztani, mert az betúrja a szerencsét a házba. Aki pedig nem marad fenn éjfélig, az betegágyban tölti az új évet. Pukkantsunk hát mi is pezsgőt éjfélkor az óév tiszteletére, az új örömére, és koccintsunk Szent Szilveszter és mindannyiunk egészségére. Boldog Újévet! |
|||||
Újratöltés
következik, azután jön a
második sorozat. Kérlek titeket, szegődjetek el
egy picit hajtónak a körvadászatra:
tereljétek fegyverem elé a kapitális
bloggereket! Levélíráshoz kattints a képre! |
Európai disznóságaink
|
|||||
A Nagy Pipás árnyéka Mint az öregebbek még tudják, apja suszternek szánta, de korán meghalt, így anyja akarata szerint papnöveldébe iratkozott. Nem sokáig bírta: mindössze három szemesztert végzett. Heves természete az ellenkező táborba sodorta, a Harc című illegális szodiáldemokrata lapnál lett újságíró. Volt valami bankrablásos ügy is (kellett a pénz a forradalomra), aztán jöttek a száműzetés évei. A lenini puccs idején elbújt, amikor Leninék győztek, előjött, és gőzerővel szerkesztette a Pravdát. Grúz lévén, oroszul sohasem tanult meg igazán. – Hunnan valósi, Jerofejev elvtárs? – kérdezte egyik majdani kedvencétől. Munkatársai kezdetben sokat mosolyogtak fura, tört oroszságán; később lehervadt az arcukról a mosoly. Hazájában kétféle nézet terjedt róla széles körben: az egyik szerint szadista vadállat és mániákus gyilkos volt, a másik szerint csupán inkvizítor. Grúziában még ma is állnak szobrai, szerte a világon még ma is akad néhány millió ember, aki szentként tiszteli. És szelleme köztünk él. Mai utódai jól megtanulták a sztálini leckét: a hatalom megtartásához elengedhetetlen a jól szervezett, hű pártbürokrácia kiépítése, amely megsemmisítheti az alulról jövő kezdeményezéseket. A szavazógép működéséhez nemcsak az ellenzéket, hanem a „belső ellenséget” is lehetetlenné kell tenni. Ha nincs ilyen, keresni kell, és könyörtelenül le kell rá csapni. Ismerős, nemde? Mintha valami ilyesmit játszanának éppen kormányzatunk pártjainak háza táján. Van valaki ott fönn, aki Széchenyinek képzeli magát (egyelőre), de furfangos ésszel szervezi a „lopakodó diktatúrát”, és tán már titkon próbálgatja a rövidszárú tengerészpipát meg a bajuszt. Fura árnyék táncol olyankor a miniszterelnöki iroda falán: a Nagy Pipás árnyéka. |
||||||
|
Élet a Kaposhegy alján
Kaposvár hét dombra épült, mint Róma. Van is benne Rómahegy, ahol Rippl-Rónai vert tanyát egykor; a többiek: Kaposhegy, Kecelhegy, Körtönyehegy, Cserihegy, Ivánfahegy, jórészt földrajzi, növényzeti viszonyaikról kapták nevüket. Az Iszák-domb elnevezése a török időkben itt lakott rácok emlékét őrzi.
Ahogy Rómában hajdan, Kaposváron is jobbára a dombok közé szorul a szegénység. Hétvégi házak, viskók, kalyibák adnak otthont azoknak, akiknek nincs pénzük normális városi lakásra, házra. Cseri dűlő, Pálvarga dűlő, Körtönye-bükk – a kaposvári „hegyek” közt meghúzódó világszép völgyek tele vannak élettel. De milyen élettel!
Szegénynek lenni nem bűn, csak szégyen. Legalábbis manapság. Akik ide kiköltöztek a város szélére, azok már nem szégyenkeznek. Túl vannak rajta. A legtöbbjük bejár mindenféle hivatalba ácsorogni, papírokat beszerezni, hogy segélyt kapjon. Van, aki a közmunkát is vállalja. Gazsi, aki a környék arisztokráciájához tartozik, közmunkában szemetet szed a főutcán, de már díszített közkarácsonyfát is. Hogy mire költi, amit megkeres – magánügy. Megissza, persze. Nem egyedül, mert akinek van pénze, annak kerül cimborája is. Olyankor egy utca se elég széles, faltól–falig kanyarog hazafelé, és beledanol a keserves világba.
Zsiga bácsi nemrég múlt hetven, de kilencvennek látszik. Messze a bolt, ami másnak tíz perc, az neki fél óra. Le-leteszi a szatyrot a fél kiló kenyérkével meg a liszttel, krumplival, miegymással. Előveszi a zsebkendőt, először a homlokát törli vele, aztán az orrát.
Roma évtized ide vagy oda, a szegények között a cigány a legtöbb. Serdülőkorból épphogy kinőtt vagy ki se nőtt fiatalasszonyok terelik a két-három-négy gyereket, öregasszony ballag nyakában a zsákkal, saját készítésű nyírágseprűt árul, közben bele-beletúr a kukákba. Éjszaka járnak a rozsdás Zsigulik, hogy mit hoznak-visznek, örök titok marad.
De a „megélhetési bűnözés” nem etnikai privilégium. Aki rá van szorítva, lop. Elveszi a másét, mert hiszen minden a másé. Ezekben a szegénylakta völgyekben az jár jól, akinek nincs semmije, mert attól nem lehet semmit elvenni. Vagy mégis? Vannak állítólag szinte cégszerűen működő uzsorások, akik havi ötven-száz százalékos kamatra adnak kölcsön, és embereik már a postástól elszedik az adósok segélyét. Persze erről senki nem tud semmi konkrétat, nem is ajánlatos tudni róla.
Fel-felkanyarodik a hegy fölé egy-egy szúrós szagú, fekete füstfelhő: égetik a kábelt. Mert a lopott kábelt átveszi a felvásárló, de csak ha nincs rajta a műanyag burkolat. Azt meg egyszerűbb leégetni, mint lefaragni. A fél városnegyed fuldoklik a füstben, a vérmesebbek be-betelefonálnak a rendőrségnek, de mit lehessen tenni ezekkel az emberekkel? Munka nincs, a családot etetni kell valamivel.
Vannak aztán kedélyes szegények a régi szőlőhegyen: Jancsi úr, a zenész, aki elvált és kiköltözött a hegyre, sorsát úgy viseli, mintha úri passzióból élne itt. Feri bácsi a présházban él a macskáival, a felesége hetenként viszi a szennyes ruhát, hozza a tisztát, megfőz, kitakarít.
A birtokviszonyok is érdekesek: arról se tudni sokat, ki él a magáéban, ki a máséban, ki az önkényes lakásfoglaló, ki építkezett más telkére, kinek az önkormányzaté a házikója.
Nem kaposvári jelenség ez, az országban mindenfelé élnek emberek tömegével a kiszakadt szociális háló alatt, a szegénység sötét bugyraiban. Az államnak, a társadalomnak kötelessége lenne törődni velük, felemelni őket. De a fontos privatizációs kérdések mellett szépen elsikkad ez a hetedrangú ügy (is). Marad a kilátástalanság, és Európa legszebb völgyei még sokáig putrival és szeméttel lesznek tele.
Ez a ház eladó - hirdeti a tábla.